Ma megtudtam, hogy BABÁt várok! Én! Erre sok doki egy lyukas garast sem tett volna…

Péntek van. (Na jó, hétfő van, de próbálok élethűen visszaemlékezni… ) Az egész hét egy merő hangulati hullámvasút volt számomra. Vasárnap csináltam Pécsett egy tesztet, ami olyan pozitív lett, hogy majd kiszúrta a szemem. De arra fogtam, hogy hajnali fél 6 volt, biztos duplán láttam. Persze tudtam, hogy nem, de azért mégis. Vagy mégsem? De, mégis. Délután felhívtam Balázst, mondtam neki a nagy hírt. Nagyon-nagyon-nagyon örült neki.

Hétfőn este mentem csak haza (éljen a kedvenc fogorvosom). Persze nem bírtam ki és még aznap este mentünk a patikába. Otthon alig értünk haza és már csináltam is a tesztet. Az is rekord idő alatt kétcsíkos lett. Na mondom magamba, fele sem tréfa…

(tovább…)

Nem tudom, hogy ki és mit gondol akkor, amikor elsőszülött leánygyermeke közli vele:

- Apu gyerekem lesz!

Azt gondolom, hiszem, és remélem, hogy Ritával – minden nehézség ellenére – nagyon jó, és bensőséges a kapcsolatunk, ezért az öröm, a büszkeség, az aggódás, a balfék férfi (mit is kell ilyenkor mondani, csinálni?) érzése kavargott bennem.

Aztán nekiültem ennek a blognak, és megcsináltam neki, nekik (Kisemberkének, Ritának, a lányomnak és Balázsnak, Rita párjának).

Arra gondoltam, hogy milyen jó lesz, ha feljegyzik a gondolataikat, ahogyan várják a kis jövevényt, és amikor felnő, akkor megmutatják neki, hogy mennyire aggódtunk.

Mert az öröm mellett azonnal – teljesen természetesen – bekapcsolt az aggódás is; minden rendben lesz-e, egészséges lesz-e, és így tovább.

Úgy lesz, minden rendben lesz!  :)

És íme ő, akiről beszélünk; a Kisemberke. Nincs még neve, nincs még neme, de már van dobogó szíve. A képen az ő teljes, 13 mm-es valóságában látszódik:

A többit, ebben a blogban Rita és Balázs fogja elmondani mindenkinek – legalábbis én, Rita Apukája, nagyon remélem!